Animal Cannibals – a színpadon is otthon
„Mi vagyunk a közönségért”
Ricsipí és Qka MC az útkeresésről, a hitelességről és a túlélésről
Kérdez: Thomas Stonewell (Atomm)
(Atomm)
Kevés olyan formáció van Magyarországon, amely nemcsak végigélte, hanem át is élte a hazai hiphop teljes történetét – a kazettás korszak amatőr lendületétől a streamingplatformok uralta iparig. Az Animal Cannibals 1989-ben, két középiskolásként indult, amikor a rap még újszerű hobbinak számított, és a rendszerváltás bizonytalanságában senki sem osztott menedzsment-tanácsokat. Qka MC és Ricsipí azóta is töretlenül, mosolyszünet nélkül csinálják. Nem a trendek után futva, nem a reflektorfényért, hanem mert – ahogy ők mondják – „olyan Yo dolog dalokat írni”, hogy egyszerűen nem lehet abbahagyni. A Stonewell Productions számára készült interjúban a duó őszintén beszél az ösztönös kezdetekről, a tudatos építkezésről, a mai zeneipar kihívásairól, és arról, hogy mit jelent harminc év távlatából is ugyanazzal az alázattal színpadra állni.
1. Amikor elindultatok, volt-e bármilyen tudatos stratégiátok, vagy csak mentetek ösztönből – és mikor jött el az a pont, amikor már muszáj volt „okosan” gondolkodni?
Qka MC: Mi 1989-ben lettünk középiskolások, és ebben az évben jöttünk rá egyik pillanatról a másikra, hogy a zene szeretete és a Rap újszerűsége remek hobbi lehetne egy bandát alkotva. A rendszerváltást átélve nem volt senki előtt igazán komoly marketinges, azaz a mi esetünkben ön-menedzselési minta. Így maradtak az ötletek, a lehetőségek, azaz az ösztön. Mikor összejött egy kazettányi (60 perces) dalcsokor, akkor elneveztük albumnak. Készítettünk neki saját gyártású borítót, és otthoni sokszorosítással elkezdtük terjeszteni minden létező csatornán. A bevételt pedig tudatosan visszaforgattuk, hogy az újabb dalaink még jobb feltételekkel készülhessenek. Ismeretlenül azt is tudtuk, hogy nem nagyon hívnak fellépni minket, így a saját bulikra is mi béreltük a helyszínt, készítettünk plakátokat és árultuk a jegyeket. Az a pár száz ember nekünk a Világot jelentette, és színpadi rutinhoz is segített. 1992-től éreztük úgy, hogy már-már hozzuk azt a minőséget, amivel lehet keresnivalónk a lemezkiadóknál is, így tudatosan „építettük” magunkat tovább ebbe az irányba. Mi magunk vittük be a demóinkat és mi tárgyaltuk le az előszerződésünk/megjelenésünk részleteit. Azóta is, kisebb-nagyobb külső segítség nélkül mi magunk intézzük a dolgainkat, valósítjuk meg ötleteinket, vagy épp válaszolunk riporteri kérdésekre.
2. Mi volt az a döntés a pályátokon, ami akkor jónak tűnt, de utólag visszanézve máshogy csinálnátok?
Ricsipí: Semmit sem bántunk meg! Úgy gondoljuk, hogy minden hiba és rossz döntés kellett ahhoz, hogy ott lehessünk, ahol vagyunk. Természetesen lehettünk volna sokkal sikeresebbek anyagilag, szakmailag, de az valószínű olyan kompromisszumokkal járt volna, amit mi nem szerettünk volna bevállalni. Általában minden döntésünket kellően megfontoljuk, és a komolyabb dolgokat közösen, alaposan átbeszéljük. Bár szeretünk más hibáiból tanulni, az sem gond, ha néha tévedünk valamiben. A lényeg, hogy az ember mindig csináljon valamit: alkosson, koncertezzen, tervezzen. Abból nem lesz sok minden, ha az ember csak várja a csodát. Tenni kell, menni kell!
3. Hogyan változott meg bennetek az alkotás öröme azzal, hogy a zeneipar egyre inkább számokról, algoritmusokról és platformokról szól?
Qka MC: Magas labda, de „Minden változik, a lényeg nem”. Az alkotási kedv iszonyatosan motiváló a mai napig. Sőt. Mi nem könnyítjük meg ezt a folyamatot a mesterséges intelligenciával, inkább szigorúan ügyelünk arra, hogy ne ismételjük magunkat sem hasonló gondolatokkal, sem szófordulatokkal, de akár szavakkal sem, mert az elkényelmesít. Nem szerettünk sohasem a trendeknek megfelelni, és hiszünk az egyediség erejében. Nem megyünk csak a nézettségért, vagy rajongói bázis növeléséért olyan tévés produkciókba, amiket nem érzünk önazonosnak. Tudatosan nem a bulváros megnyilvánulásainkról azonosít minket a közönség, hanem a dalainkkal. Ez csupán elhatározás kérdése volt a kezdetektől. Igen, a Világ változott, és mi is igyekszünk lépést tartani a kötelezőnek mondott platformokon való jelenlétünkkel, de oda is egyedi és inkább a zenéinkhez/munkásságunkhoz köthető tartalmakat megosztani.
4. Volt olyan korszak, amikor komolyan felmerült bennetek, hogy „ennek itt vége”? Mi tartott mégis pályán?
Ricsipí: Már a kezdeti időszakban, tehát még a Takarítónő előtt is megdumáltuk, hogy bármi legyen, annyira Yo dolog dalokat írni, hogy mi ezt akkor is csináljuk, ha nem futunk be. De miután jött a siker, ez a dolog csak még jobban értelmet nyert: most már csakazértis folytatni fogjuk, függetlenül attól, hogy az éppen aktuális szerzeményeink 100 vagy 100 ezer embert érdekelnek. Egyébként szerencsére sohasem kerültünk nagy völgybe. 2000 körül, 5 évig tartó brutális menetelés után egy picit szusszantunk kábé másfél évet, de aztán sokkal nagyobb erőbedobással lódultunk neki az utunknak. Sohasem voltunk annyira népszerűek, mint a mostani top rap előadók, vagyis mi sohasem tudtunk volna megtölteni egy 15 ezer fős arénát. Tehát, nekünk a népszerűségvesztés vagyis inkább a kisebb reflektorfény nem volt zuhanás, maximum két lépcsővel lejjebb léptünk. Nekünk kábé hat évünkbe került, amíg megismert minket az ország. Manapság pár hét/hónap alatt szupersztár lehet bárkiből. Onnan pedig általában már csak lefelé vezet az út. Nagyon magasról lehet csak nagyot esni.
5. Mit jelent ma számotokra a „siker”? Ugyanazt, mint 20–25 éve?
Qka MC: Számtalan siker vesz körbe minket nap, mint nap, de ilyenkor az ember csak a kiemelkedő sikereket hajlamos elővenni. Persze, ha van. Nekünk 31 éve sikerült kiadnunk az első albumunkat, azóta sikerült ugyanabban a felállásban, mosolyszünet nélkül együtt maradnunk. Sikerült a dalainkkal számtalan helyre és emberhez eljutni. Sikerült a munkánkból normális egzisztenciát teremteni, családot fenntartani. A mai napig az visz előre minket a fellépéseinken, hogy nem a színpad és közönség nagyságát nézzük, hanem azt, hogy mind a jelenlévők, mind a szervezők arcán és hangján elégedettséget érezzünk. Mi ebben mérjük a sikerességet és talán abban is, hogy sem szakmai sem emberi vitában nem állunk senkivel.
6. Hogyan lehet úgy megújulni, hogy közben ne váljon az ember saját maga paródiájává?
Ricsipí: Bár nem mindig látszik, de azért a mi dalszövegeink is komolyodnak egy kicsit évről évre. Azzal, hogy igyekszünk kipróbálni minden olyan dolgot, amit korábban még nem, azzal egész jól frissen tudjuk tartani magunkat. Elég kritikusak vagyunk a saját dalainkkal szemben, ezért csak olyat engedünk ki a kezünk közül, amit mindketten alkalmasnak tartunk arra, hogy a nagyérdemű elé tárjuk. Másfelől pedig nem szabad túl komolyan venni a világot, és a világon belül magunkat sem. Szerencsére még mindig dőlnek a fejünkből az olyan ötletek, amelyek csak a megvalósításra várnak. Továbbra is szeretnénk olyan számokat alkotni, amelyekkel tudunk újat mondani.
7. Mit tanultatok a közönségetektől az évek során – és mit tanultatok saját magatokról?
Qka MC: Bocsánat, hogy újra magamtól idézek, de „Mi vagyunk a közönségért, és nem a közönség értünk” (Északon, délen… a szerk.). Ennek egy fontos alapszabálynak kellene lennie mindenki számára, aki egyszer is a színpadra merészkedik. Alázat és kőkemény munka. A közönségtől kapott figyelem ösztönözzön, hogy még több munkát tehessünk bele a saját előadásunkba. A pillanatnyi energiaáramlást irányítani kell és megszolgálni, és nem elvárni a tapsot és a rajongást. Mi úgy szoktunk fogalmazni, hogy nem rajongóink vannak, hanem olyanok, akik szimpatizálnak a személyiségünkkel és energiáinkkal. Kitartanak mellettünk a velünk együtt érők, és már gyerekeiket is hozzák magukkal, hogy ők is kapjanak az Animal Cannibals hangulatból. Mi azt tanultuk, hogy nagyra értékeli a közönség az őszinteséget, a spontaneitást, a nem bántó humort, ami lehet akár önirónia is, de legfőképp a közvetlenséget, az elérhetőséget. Válaszolva a kérdés második felére is, amit mi alapvetésnek gondolunk, az valóban működik, és lehet, hogy pont ez a hosszútávúság egyik összetevője.
8. A mai fiatal előadók sokkal gyorsabban kapnak figyelmet, de sokkal gyorsabban el is tűnnek. Szerintetek mi az, amit ti ösztönösen jól csináltatok, és ma tudatosan kellene tanulni?
Ricsipí: A világ teljesen megváltozott az elmúlt 30 év alatt. Nagyon felgyorsult minden. Viszont az továbbra is érvényes, hogy mindenki úgy éljen (és ez most nem csak a művészekre vonatkozik), hogy szeresse azt, amit csinál! Lássa meg mindenki az élet apró szépségeit és találja meg az örömöt! Azzal, ha folyamatosan kritizálunk, elégedetlenkedünk, károgunk, nem csak másoknak, de nekünk sem lesz jobb. A negatív energiákat is át kell alakítani pozitívvá. Tudom, ez most egy picit ezoterikusan hangzik, de tényleg true! Én például a minden osztályfőnöki órán első osztálytól a tizenkettedikig óránként 2-3 szólást-mondást átbeszélnék a diákokkal. Az emberiség pár ezres történetében rengeteg, könnyen megtanulható és nagyon hasznos „bemondás” született, amelyek többsége kiállta az idő próbáját. Ha az alapok megvannak, akkor arra sokkal könnyebb építeni. Mi abban hiszünk, hogy az igazi élet a képernyőkön túl van.
9. Ha most indulnátok nulláról, ebben az AI-vezérelt, streaming-alapú világban: mihez nyúlnátok először – és mit hagynátok teljesen figyelmen kívül?
Qka MC: Nehéz kérdés, mert nem most indulunk a nulláról. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy, ahogy anno, most is felmérnénk az erősségeinket és a lehetőségeinket, és önerőből igyekeznénk elérni a céljainkat. Anno cél volt egy kiadónál megjelent album, egy komolyabb videóklip, egy markáns megjelenés, de ma már nem ezek a prioritások, úgyhogy azoknak megfelelve alakítanánk mindent. Más név, más szimbólumok, más tartalom, más tálalás, más marketing. Érdekel minket is, hogy mit tudunk a mai szemléletből átültetni, de azzal tisztában vagyunk, hogy nem a mai fiatalok tartalomfogyasztásának kell megfelelnünk.
10. Van-e olyan dolog a zeneiparban, amit ma már kifejezetten károsnak láttok, de régen természetes volt?
Ricsipí: Eleve, hogy „iparnak” nevezzük, az már nem biztos, hogy Yo irány. Bár tudjuk, hogy ez csak egy gyűjtőfogalom, de mégis azt vettük észre, hogy az évek alatt a művész csak egy eszköz lett arra, hogy profitot termeljen. A mondanivaló, az üzenet sokszor másodlagos, harmadlagos. A zene értéke lecsökkent, mindenki természetesnek veszi, hogy van. Van, szinte végtelen mennyiségben. És ennek a nagy mennyiségnek köszönhetően sajnos egyre több az olyan alkotás, aminek a nívója megkérdőjelezhető. Amivel alapjában nem is lenne gond, addig a pillanatig, amíg a minőségi alkotások túlsúlyban vannak. Ez azonban már megkérdőjelezhető. Mivel mindenki számára elérhető a technika az alkotáshoz és a publikáláshoz, megszámlálhatatlan mennyiségű új dal keletkezik. Ezek minden szűrő nélkül ráömlenek a hallgatókra, és könnyen elképzelhető, hogy ebben az óriási médiazajban az igazán Yo alkotások sohasem jutnak el az új generációkhoz.
11. Mit jelent számotokra ma az „őszinteség” egy dalban? Ugyanazt, mint régen?
Qka MC: Ez egy műfaji sajátosság. A RAP szövegcentrikus műfaj, amely ritmusos beszédhanggal és annak tartalmával igyekszik gondolatokat közvetíteni, nem míves hangszíni virtuózitással. Ez akkor válik hitelessé, ha valóban elhiszi a hallgató, hogy az előadó saját gondolatait kapja. Hamar kiderül, ha hamis a kép. Nálunk minden dal és album egy-egy korlenyomat a minket körülvevő világról, és a saját életszakaszunkról. Őszintén és viccesen látjuk a saját korunkat, a szülői szerepünket, de azért rendre vannak komoly pillanataink is a dalokban a kezdetektől.
12. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni: mi az, amit a túlélésről megtanultatok ebben a szakmában?
Ricsipí: Béke, egység, tisztelet és buli!
Az Animal Cannibals története nem csupán egy zenekar története – hanem egyfajta útmutató arról, hogyan lehet úgy megmaradni a szakmában, hogy közben az ember önmaga marad. A kezdeti ösztönösség, a saját kezűleg sokszorosított kazetták, a magunk szervezte koncertek mind annak a mentalitásnak a részei, amelyet ma már „márkának” hívnánk, de náluk ez soha nem volt marketingfogás. Egyszerűen így működtek, így működnek ma is. A zeneipar gyorsuló gépezetében, ahol a pillanatnyi sikerek gyakran feledésbe merülnek, ők továbbra is hisznek abban, hogy a közönség nem rajongó, hanem társ a buliban. Az alázat, a humor, a következetes munka és a közös nevező – a rap szeretete – tartotta őket egyben három évtizeden át. Ahogy ők mondják: „nem a színpad és közönség nagyságát nézzük, hanem azt, hogy elégedettséget érezzünk”. Talán éppen ez a fajta belső iránytű az, ami ma a leginkább tanulandó lehet azok számára, akik most lépnek a pályára.
A beszélgetés után az ember azt érzi, hogy az Animal Cannibals nemcsak a rap történetének részei, hanem maga a hiphop szellemiség élő emlékeztetői: ahol a szöveg számít, a buli közös, és a tisztelet alap. Nem a nézettségért, nem a trendekért – hanem azért, mert egyszerűen annyira „Yo dolog” csinálni.
Thomas Stonewell (Atomm)
www.stonewellart.com