Acélból Kovácsolt Örökség: Exkluzív Interjú Schmiedl „Smici” Tamással

A hazai könnyűzene történetében vannak olyan monumentális alkotások és megkerülhetetlen alakok, akik éppúgy tartják a műfaj pilléreit, mint a klasszikus mesterművek a saját korstílusukét. Schmiedl Tamás, azaz Smici pontosan ilyen ikon. A soproni gyökerű Moby Dick zenekar 1980-as alapításával, majd a műfajteremtő, 1990-es Ugass kutya! és az 1991-es Kegyetlen évek lemezekkel ő és zenésztársai nemcsak meghonosították, hanem csúcsra is járatták a hazai thrash metalt.

Smici a hazai thrash metal legendás alakja, a Moby Dick alapító frontembere, énekese és gitárosa. A magyar zenei élet egyik legmeghatározóbb, lassan négy és fél évtizede aktív pillére. Személyesen nagyjából 25 éve, a kétezres évek elején ismertem meg, és számomra azóta is az egyik leginspirálóbb személyiség a szakmában. Kivételes zenei munkássága és emberi hozzáállása generációk számára jelent hivatkozási pontot.

Smici

1. A kezdetek és az önképzés

A nyolcvanas években, amikor indultatok, még nem igazán volt könnyűzenei oktatás itthon, pláne nem a keményebb műfajokban. Hogyan tanultatok meg játszani egy olyan stílusban, ami akkoriban Magyarországon még szinte egyáltalán nem volt széles körben elterjedt?

- A mai generációknak az internet korában, amikor szinte mindenhez hozzá lehet férni, kották, gitáros videós oktatóanyagok, nehéz elképzelni, hogy nem mindig volt ez így. Sőt szinte sehogy, főleg a vasfüggöny idejében. Még a zenéket is nehéz volt beszerezni, ha valakinek a haveri körből sikerült hozzájutni német vagy amerikai metal vagy thrash zenékhez vagy külföldről behozni egy-egy albumot, akkor az kézről kézre járt. Többnyire hallás után, füllel szedtük le a riffeket, a szólókat és sajátítottuk el a műfaj lényegét és jellemzőit. Emlékszem az egyik havernak volt egy olyan hordozható, talán MK-27 vagy valahányas kazettás magnója, amivel le lehetett lassítani a zenét és így könnyebb volt a hangokat kihallani. Igaz a lassítás miatt mélyebb lett a zene és le kellett hangolni hozzá a gitárt, de mégis könnyebb volt, sokat segített. A hazai kedvenc zenekaraink koncertfelvételeiről a közönségzajból próbáltuk kiszűrni, kihallani, hogy mit játszik a zenekar és később bebizonyosodott, hogy elég jól sikerült, de lehet vagy ezerszer meg kellett hallgatni. Nem volt egyszerű így új dolgokat tanulni, mindenképpen lassabban ment, mint manapság, de megvolt ennek is szépsége és haszna! A fülünk, hallásunk például sokat fejlődött.

2. A színpadi jelenlét

Magam is voltam jó pár koncerteteken – volt, hogy rajongóként a küzdőtéren, és volt, hogy ti a nagyszínpadon, mi pedig egy másikon léptünk fel ugyanazon a fesztiválon, de sosem hagytam ki a bulitokat. A színpadi jelenlétet ma sem nagyon oktatják, (bár én jelenleg épp ezen a területen is mentorálok fiatalokat). A ti időtökben voltak „önjelölt öregek”, akiktől el lehetett lesni ezt a fajta kiállást, vagy inkább a nemzetközi nagyok vidóiból tanultatok?

Példaképekből mindig akadt bőven, régen és most is, hazai és nemzetközi szférából egyaránt, akiktől rengeteg mindent lehet tanulni és magadba szívni. Mi magunk is zenerajongók vagyunk és inspirálnak minket a jó zenék és zenészek, előadók. Nyilván van aki a személyiségéből adódóan vagy a vele született rátermettség révén könnyebben feltalálja magát a színpadon, de meg is lehet szokni, alkalmazkodni és rengeteget tanulni, fejlődni. Ha jönnek a sikerek és érzed a közönség támogatását, akkor ahogy nő az önbizalom, úgy jönnek a dolgok maguktól. Néha egész őrültségekre is képes az ember, hogy nem ismersz magadra. Az biztos, hogy a színpadon átszellemülsz egy más tudatállapotba kerülsz.

3. Az ember és a frontember

Mivel többször beszélgettünk személyesen is, nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egyik legkedvesebb ember vagy, akit valaha megismertem. A színpadon viszont kemény vagy, mint az acél. Ez egy tudatos „színpadi szerep”, vagy a személyiségednek egy olyan oldala, ami ott tudsz megmutatni igazán?

Na ez az az átszellemülés, amit az előbb említettem. Nem kifejezetten tudatos, inkább ösztönös. Megtanultam, hogy néha fontos mosolyogni is, ha az emberek szívét is meg szeretnéd hódítani, de ez a műfaj megkíván egy szigorű előadásmódot, mert nem lesz hiteles a mondanivaló. Sokan, akik csak az albumainkat hallgatva a hangom alapján ismernek, sokszor azt hiszik egy emberevő vadállat vagyok, aztán amikor személyesen találkozunk és beszélgetünk rádöbbennek, hogy egy kenyérre kenhető barátságos ember vagyok.

4. A tanítás művészete

Tudom, hogy hosszú évekig tanítottál is – nem egy barátomat is oktattad, akikkel akkoriban együtt zenéltem. Ez egy rendkívül értékes és nemes dolog. Magam is azt vallom, hogy a hivatalos zeneiskolai oktatás nem pótolja azt, amit egy színpadi tapasztalattal rendelkező előadótól tanulhat egy ifjú tehetség. Hogyan jött a tanítás ötlete, és jelenleg is foglalkozol még vele? Van olyan tanítványod, akit kiemelnél a rendkívüli sikerei vagy a figyelemre méltó fejlődése miatt?

Nyilván a tanítás egyfajta munka és az ember azért dolgozik, hogy pénzt keressen vele és ha már van egy ilyen tudás a birtokodban, akkor inkább ezzel, mint lapátolással vagy zsákcipeléssel foglalkozz, hiszen egy gitárosnak vigyázni kell az ujjaira és a zeneoktatás ideális kiegészítő tevékenységnek tűnt. Emelett természetesen jó érzés átadni a tudásodat, látni mások fejlődését, de kapcsolatok, barátságok is alakultak ki a gitárórák révén. Szóval elkezdtem és megszerettem! Nagyon sokág csináltam és voltak időszakok, amikor rengeteg tanítványom volt, aztán annyira megsokasodtak a teendőim, a zenei tevékenységemhez fűződő feladatok és munkák, hogy abba kellett hagynom, nem volt rá időm és energiám se maradt. Azonban teljesen nem maradt ki az életemből, mert a fiam Balázs vette át tőlem a stafétabotot, már régóta ő adja a gitárórákat. Sokan lettek az akkori tanítványokból zenészek, akik a mai napig aktívak, mindenkit nem tudok felsorolni, nem is mindenkiről tudom, hogy mi van vele manapság, de pár név, aki hirtelen eszembe jut: a Dalriadából Matyi (Németh-Szabó Mátyás) vagy Paduts Laci aki a Sunscreen-ben, ma a Grunge Acousticban zenél vagy Kovács Geri (Beton Hofi) Bércesi Dani (Pair o' Dice)

5. Apának és mentornak lenni

Néhány próba erejéig volt alkalmam együtt játszani a fiaddal, Balázzsal is (aki végül nem a mi zenekarunkban kötött ki). Őt is te tanítottad? Apaként milyen érzés a saját gyermeked mentorának lenni? Okozott ez bármikor konfliktust? Érzelmileg hogyan éltétek meg a közös zenei utat?

Csodálatos dolog amikor a fiadban magadat látod viszont, amikor őt is azok a dolgok érdeklik, ami téged. Eltelt egy kis idő, amíg a zenész véna megmutatkozott, amit én mindig is vártam és reméltem, de soha nem erőltettem. Sok mindent mutattam neki gitáron is, but inkább a szemléletet próbáltam átadni, mitől lesz valami érdekes, jó és profi. Dalszerzésben is igyekeztem átadni a tapasztalatokat, hogyan gondolkodjon, mitől működik egy dal igazán. Jó tanítványnak bizonyult, azóta már bizonyított gitározásban és dalszerzésben is! Jól tudunk együtt dolgozni, nincs generációs probléma. Ez sok más zenekarban is működik, persze nem mindig értünk mindenben egyet, de ez így van rendjén. Meg tudjuk beszélni vagy elfogadni a másik elképzelését, véleményét.

6. Generációk és média

Amikor a kétezres években személyesen megismertelek, már vagy 20 év állt a hátad mögött... hihetetlen belegondolni, hogy azóta eltelt újabb 25 év! Mennyit változott a média és az iparág ez idő alatt? Mennyire volt nehéz alkalmazkodni, és követni a különböző korszakok változásait?

45 év nagyon hosszú időszak és az idővel minden változik és muszáj alkalmazkodni, akár nehéz akár nem! Az új dolgok sokszor nem megnyugtatóak, nem is mindig szimpatikusak, azért is mert ismeretlen. Újratervezést igényelnek, új dolgokat kell megtanulni és nem tudod hogyan boldogulsz majd vele. Én mindig próbáltam alkalmazkodni és felvállalni a kihívásokat, úgy érzem nem ragadtam le a múltban. Fontosnak tartottam az "életben maradáshoz" az új dolgok befogadását és elsajátítását.

7. Üzenet a jövőnek

Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik most veszik először a kezükbe a gitárt?

A zenélés nagyon jó dolog, sokat ad az élethez, a boldogsághoz. A gitár egy csodás és gyönyörű hangszer, kezdetben sok kitartást kíván, hogy eljuss arra a szintre, amikor már élvezni tudod a saját játékodat, de ha megszereted, az általában egy életre szól. Fontos, hogy tanuld meg jól behangolni a gitárt és ha kézbe fogod, mindig az legyen az első dolgod! A legegyszerűbb dolgokkal kezdj és azokat próbáld precízen, tisztán eljátszani! Egy boci-bocit se midegy, hogyan játszol el! A tempó nagyon fontos, ezért már az elején próbálj közbe-közbe metronómra gyakorolni, hogy kialakuljon a pontosság iránti érzék.

8. A végszó

Végezetül: Te is azt vallod, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan?

Mindig is vallottam és hittem benne, de a mai világ fejlődési irányát látva néha elbizonytalanodom... de hogy jobban értsd mire gondolok, a rock valamilyen formában biztos lesz, az érzés, a lázadás, mindig ott lesz a zenében, de könnyen lehet, hogy már nem gitárokkal fogják játszani... A mi életünkben viszont még biztos kitartanak a gitárok!

Egy Korszak Lenyomata: Zárógondolatok

Smici gondolatai hűen tükrözik azt a fajta fegyelmezett, már-már klasszikus zenészeket idéző alázatot, amellyel a hangszeréhez, a szakmájához és a közönségéhez viszonyul. Egy olyan korban, ahol a zene sokszor eldobható fogyasztási cikké válik, a Moby Dick frontembere emlékeztet minket a kitartás, a hallás utáni tanulás és a hiteles színpadi jelenlét felbecsülhetetlen értékére.

Akár a thrash metal aranykoráról, akár az új generációk – köztük saját fia, Balázs, vagy a hazai könnyűzene ma már ismert alakjai – mentorálásáról van szó, életműve ékes bizonyítéka annak, hogy a zene iránti szenvedély generációkon átívelő örökség. Lehet, hogy a lázadás új formákat ölt, de amíg ilyen kaliberű, valódi acélból kovácsolt alkotók adják tovább a lángot, a rock szellemisége valóban elpusztíthatatlan marad.

Atomm

Thomas Stonewell